Munkácsi Márton, a kolozsvári születésű fotóriporter javasolta a leendő fotósoknak a címben idézett módszert. 1935-ben, amikor a Harper’s Bazaarban nyilatkozott, még csak egy éve élt New Yorkban, de már a divatfotó atyjának számított. Majdnem fél évszázaddal a halála után az életműve végre Magyarországon is látható a Ludwig Múzeum kiállításán.
Pályáját két focimeccs között zavarta le. Szó szerint így történt: 1923-ban még csak kezdő fotóriporter volt, amikor egy futballstadionból jövet lefotózta egy katonatiszt és egy civil utcai vitáját. A veszekedés – már Munkácsi távozása után – véres véget ért és a sajtóban megjelent fotó a bíróság előtt perdöntő bizonyíték lett, a kép készítője pedig a pesti lapok kedvenc fotósa. A másik meccset negyven évvel később, Amerikában nézte a lelátóról, amikor szívrohamot kapott és meghalt. A nevét minden fotós ismerte a világon, de az elszegényedett, munka nélkül maradt öregurat szinte senki.
Pályáját két focimeccs között zavarta le. Szó szerint így történt: 1923-ban még csak kezdő fotóriporter volt, amikor egy futballstadionból jövet lefotózta egy katonatiszt és egy civil utcai vitáját. A veszekedés – már Munkácsi távozása után – véres véget ért és a sajtóban megjelent fotó a bíróság előtt perdöntő bizonyíték lett, a kép készítője pedig a pesti lapok kedvenc fotósa. A másik meccset negyven évvel később, Amerikában nézte a lelátóról, amikor szívrohamot kapott és meghalt. A nevét minden fotós ismerte a világon, de az elszegényedett, munka nélkül maradt öregurat szinte senki.
Itthon Kincses Károly módszeres fotótörténeti kutatásainak köszönhető Munkácsi újrafelfedezése, de eddig csak néhány képe került a közönség elé. A teljes pályát bemutató anyag most öt évnyi vándorlás után jött Budapestre. Egy német gyűjtő, maga is divatfotós és fotóriporter, F. C. Gundlach szedte össze a majdnem 300 képet – többségük vintázsfotó, vagyis az exponálás után nem sokkal előhívott és a fotós kézjegyével ellátott kép, amely így az eredetivel azonos technikával készült. A kiállítás 2005-ben állt össze, de azóta gyakorlatilag a komplett hagyaték előkerült, ennek feldolgozása még évekbe telik.
A most Budapesten látható anyag tehát a megmentett életmű fontos része, ha nem is az egésze. Szerencsére a tárlat Munkácsi valamennyi alkotói korszakából több kivételes fotóval rukkol elő. Az 1920-as évek hazai szociofotói, a pesti bérházak életét annyi kedvességgel megörökítő felvételek után a Színházi Életben megjelent képek, a berlini, törökországi, líbiai, algériai, majd még később az amerikai élmények egy-egy szelete tárul föl. Itt vannak végre a kortársakra elementáris erővel ható fényképek: a három fekete fiú, ahogyan önfeledten szalad a tó (vagy tenger, máig bizonytalan a kép készítésének pontos helye) felé. Ezt a fotót két éve már bemutatta a Szépművészeti Múzeum fotótörténeti kiállítása, de itt most, az afrikai sorozat részeként, még erősebben hat.
És itt vannak a napernyős, strandos, autós és motoros remekek, az 1930-as években készült első divatfotók, köztük a híres kép a tenger homokjában futó, hosszú lábú topmodellel. Fred Astaire táncpróbái, Bársony Rózsi ugrásai, a szalontáncos Munkácsi-képek és Satchmo vigyora, a Hitlernek teljhatalmat adó Hindenburg, amint levonul a politikai színtérről és Európára rászabadítja a nácizmus rettenetét, és a New Yorkba hajózó Greta Garbo, ahogyan böröndjeire hajolva áll a fedélzeten. Leni Riefenstahl síelés közben és a túltermelt kávét a
tengerbe szóró brazil katonák, az „arzénes asszonyok” a fogdában, a dürkheimi kolbászpiac közönsége és a sajtómágnás Hearst kastélya.
. Munkácsi megtanította a mozgásban lendült XX. századnak, hogy gyönyörködjön a saját mozdulataiban. Különös ellentéte az egész anyag az ugyanebben az időszakban dolgozott Robert Capa életművének, amit egy évvel ezelőtt a Ludwig Múzeum hasonló rendezési koncepcióval tálalt. A kettőt összevetve látszik igazán, hogy a sajtófotó, amely kordokumentumnak készül, mennyire szubjektív: a megörökített téma és a fotós személyisége, látásmódja azonos erővel van jelen benne.
Götz Eszter
Bejegyzések
